Szentesi reggeli diktatúra – zsíros kenyérrel tálalva
Augusztus eleje, reggel hét óra. A munkából hazavitt bérből épp telik egy szelet zsíros kenyérre friss paprikával – mert a boltban a négyféle, darabonként 5000 forintos felvágott állítólag csak kiröhög a pult mögül.
A környéken sokan mondják, hogy „szép, hogy dolgozol, de mi nem neked vagyunk kitalálva” – mintha a műanyag fólián keresztül ezt suttognák.
Sebaj, van a Dél-Kertész. Ott a helyiek szerint a paprika nem luxuscikk, tiszta a környezet, nincsenek bogarak, és nem kell érte a fél fizetést otthagyni. Aki igazán friss zöldséget akar, az ide jön – nem a városi boltba, ahol az árak egyesek szerint magasabbak, mint Kim Dzsongun szobra Phenjan főterén.
Szentesen azonban a beszéd szerint nem csak paprika és paradicsom terem. A pletyka úgy tartja, van itt egy különleges növény: a Pályázati Pénzfa. És ennek gyökerénél állítólag két kertész áll: Tonomár és Dancsó. Többen úgy vélik, hogy ezek nem kiskapát forgatnak, hanem aranyásót.
A helyi szóbeszéd szerint ingyen víz folyik nekik a megyei csatornából, amit most Bozó Zoltán kezel, korábban pedig Gémes László irányította. Azt beszélik, a víz furcsa mód mindig ugyanarra a két virágra csorog, a többieknek pedig marad a por.
És amikor valaki megkérdezné: „Hé, miért nem adtok ebből a locsolásból nekünk is?”, a városi kocsmában úgy mesélik, hogy ilyenkor a válasz: „Majd pályázz!” – miközben a pályázati kapu kulcsát állítólag ugyanazok őrzik, akik a vizet is csapolják.
A városról ezért egyesek azt mondják, olyan, mint egy helyi Korea: egy kézben a pénz, egy kézben a hatalom, a többiek pedig tapsolnak és dolgoznak. Van, aki szerint boldogan mennek be dolgozni hozzájuk – talán épp az adónkból kapják a bérüket. Ez a körforgás olyan szép, hogy a tarack és a folyondár is megtapsolná: mi fizetünk, ők nyernek, mi spórolunk a paprikán, ők spórolnak azon, hogy bármit is visszaadjanak a városnak.
Szentes ma már nem mindenki szerint mezőváros, hanem „Pályázati Hercegség”. A trónon a két „királyi” kertész, a tanácsban a megyei vízcsapmesterek, a nép pedig a Dél-Kertész sorában várja a friss zöldséget. És ha valaki megpróbálná kihúzni a tarack gyökerét, hát… a tarack mindig visszanő – legalábbis így mesélik a piac környékén.
Aki kívülről figyel, azt hiheti, hogy a városvezetés tudatosan segíti, hogy ugyanaz a két-három szereplő kapja a lehetőségeket és a pénzeket. A kávézókban három magot szoktak emlegetni, amiből ez kinőhet:
És mi a mi „hasznunk” ebből?
A hivatalos verzió szerint munkahelyek jönnek létre, fejlődik a város, a nyertes vállalkozások „visszaforgatják” a nyereséget a közösségbe. A piaci pletyka szerint viszont ez olyan, mintha a tarack gyökeréből próbálnánk levest főzni: sok munka, kevés eredmény, és a végén még több tarack nő.
Így lesz Szentes – legalábbis a beszéd szerint – egy önmagát fojtogató kert: a pályázati pénzeket mindig ugyanaz a pár növény szívja fel, a többiek meg sorban állnak a Dél-Kertész előtt egy kis paprikáért, miközben a városvezetés a kerítésen túlról bámul, és úgy tesz, mintha minden rendben lenne.
Meddig bírja a tarack?
A tarack erős növény. Terjed, amíg van talaj, víz és napfény. De egyszer eljön a nap, amikor a talaj kimerül, a víz elapad, és a napfény helyett árnyék borul rá.
Szentesen ma még sokan beérik azzal, hogy hó elején zsíros kenyér legyen a reggeli, miközben mások porszívóval szívják a pénzt – legalábbis így beszélik a piacon. De egyszer elfogyhat a lakosság zsebéből a pénz, elfogynak az ingatlanok, a lehetőségek, és akkor a szolgáltatásaik árát sem tudja majd senki megfizetni.
Mert lehet pályázati pénzből palotát építeni, de kenyér nélkül az aranytányér is üres marad. És amikor a tarack már mindent ellepett, akkor nem lesz mit aratni – se nekünk, se nekik.nem publikus,nem tehető közzé de sajnos igaz
- Önérdek magja – Úgy beszélik, ha egy helyi vezetőnek politikai vagy személyes kapcsolata van egy vállalkozással, akkor annak virágozni fog. Mert ha a „jó barát” nyer, akkor a vezető befolyása is nőhet, és bővülhet a jövőbeni „viszontszolgáltatások” kertje.
- Kényelmesség magja – Többen úgy gondolják, a pályázatok kiosztása, új emberek bevonása fárasztó. Egyszerűbb mindig ugyanannak a jól ismert „kertésznek” adni a csapkulcsot, aki már be van járatva.
- Tudatlanság magja – Van, aki szerint nem minden városvezető látja, hogy az egyetlen dolog, ami nő, az a tarack és a folyondár: szép, zöld, terjed, de egy falat kenyérre nem elég.